www.bibliaszov.hu

A tapasztalat az, hogy amikor Istenről, az ő tulajdonságairól, tetteiről beszélnek, akkor legszívesebben szeretetéről, vigasztalásáról, elfogadó-támogató gondoskodásáról, megértő magatartásáról szeretünk hallani. Gyakran egyfajta elvárás is, hogy csak a „mosolygós Isten” jelenjen meg az emberi beszélgetésekben, a szószékeken és minden olyan rendezvényen, ahol a keresztyének megszólalhatnak.
Ítélet, büntetés, számonkérés? Isten haragja, igazságának kinyilvánítása, kárhoztatás? A mai ember számára nem szalonképes szavak ezek. De gondoljuk csak arra, hogy Isten kegyelme értelmezhetetlen, ha nincs elítéltetés. Miből szabadulunk meg, miben nem részesülünk, ha tagadjuk a bűn valóságát és annak romboló következményeit életünkben és halálunkban? Ha végül valamilyen módon mindenki üdvözül, ha kalandosan is, de előbb vagy utóbb mindenki a mennyben köt ki, akkor mi értelme van a pokolnak? Ha senki sem fog oda jutni, akkor az Úr csak komolytalan riogatásnak szánta az arról szóló híradást? Miért beszélt róla pl. Jézus annyit, bemutatva annak szörnyű voltát, és miért óvott attól, hogy oda jussunk? Miért hirdette, hogy „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem Isten haragja marad rajta” (Jn 3,36)? Miért mondta a gazdag és Lázár történetében, hogy a pokolba jutott gazdag „gyötrettetik”, azaz kimondhatatlanul szenved? Miért írja az apostol, hogy „Isten haragja a mennyből megnyilvánul az emberek minden hitetlensége és hamissága ellen, akik az igazságot hamissággal feltartóztatják” (Rm 1,18), ill. „…elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és azután lesz az ítélet” (Zsid 9,27)? Számtalan igehelyet idézhetnénk a Szentírásból annak bemutatására, hogy valóságos, azaz a legreálisabb és legszörnyűbb veszélyt jelenti számunkra a kárhozat. Hogyan nevezhetnénk Istent szentnek, igazságosnak, ha annyira következetlen, hogy nincs következménye a bűnnek, az ellene való lázadásnak? Bizony, mivel Isten igaz és szerető, nem hallgatja el előlünk azt sem, hogy a bűn következménye a büntetés, az ítélet, amit a kárhozat követ. Annyira szeret, hogy ezt is a szívünkre helyezi!
A pokol tehát nem csupán az Isten nélküli állapot, vagy a földi szenvedések jelképes kifejezése a Bibliában, hanem egy valóságos hely, amit Isten tart fenn a kegyelmét el nem fogadóknak. Ezért is beszél róla Jézus mindig úgy, mint amit el kell kerülnünk, amire törekednünk kell, hogy oda ne jussunk, így ezek a kifejezések az ő szájából igen beszédesek: veszedelem (Mt 7,13); feltámadás ítéletre (Jn 5,29); pokol (Mt 11,23; Lk 16,23); gyehenna, olthatatlan tűz (Mk 9,43-44 kk.).
Jézus azonban nem csak arról tanít, hogy ránk nézve komoly fenyegetés a kárhozat, hanem arról is, miként szabadulhatunk meg attól. Legyen ez életünk legfőbb kérdése! Bűnös ember – amilyenek születésünktől fogva mindannyian vagyunk – nem lehet majd örökre Istennel a mennyben, mert ő szent, azaz minden bűntől mentes, ezért vele csak azok lehetnek közösségben, akik maguk is tiszták. Egyikőnk sem tudja ezt önmagáról elmondani, vagy ezt az állapotot elérni. Jézus Krisztus megváltó kegyelmére van szükségünk, hogy a golgotai keresztfán bemutatott áldozatával megigazításban részesülhessünk. Hogy belássuk: bűneinkért helyettünk viselte el az ítéletet. Ő adott számot a benne hívők bűneiért, ahogyan Ézsaiás prófétált róla (53,5), „ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulunk meg”. Ezzel a csodálatos örömhírrel hív bennünket az Úr, hogy életet, örök életet nyerhessünk
a Jézus Krisztus áldozatának elfogadásával.
Boldog, aki hitét a megváltó, önmagát bűneinkért keresztfára adó Krisztusba veti. A benne bízók vallhatják magukra nézve igaznak az ige szavait:

„Nincs tehát már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak” (Rm 8,1).

Évekkel ezelőtt egy washingtoni metró aluljáróban kiállt egy fiatalember, és Stradivari hegedűjén olyan Bach műveket kezdett el játszani, amelyek előadására csak a legkiválóbb művészek mernek vállalkozni. A hibátlan előadásmód, a csodálatos hangzás ellenére, a videofelvételek tanúsága szerint, a járókelők többsége ügyet sem vetett a produkcióra. A 38 perc játékidő alatt több, mint 1000 ember haladt el közvetlenül mellette, akik közül csupán 7 állt meg egy-egy pillanatra, míg mások siettükben néhány centet dobtak a hegedűtokba. Az érdeklődést mutatók többsége gyerek volt, akiket azonban szüleik igyekeztek minél előbb tovább rángatni. Mindössze egy valaki ismerte fel, mert néhány héttel korábban ott volt a koncertjén.
A tömegnek fogalma sem volt róla, hogy a világ egyik legünnepeltebb hegedűművészét láthatja-hallhatja, akinek koncertjeire a belépőjegyek 100 dollárnál kezdődnek. Mint később kiderült, az aluljáróbeli ingyenkoncert a művész és egy napilap közös kísérlete volt. A hír hallatán, a videót nézve talán fejünket csóváljuk, megütközünk az emberek közönyén, igénytelenségén. De nem hasonlítunk-e mi is hozzájuk, amikor „halaszthatatlan” és „fontos” teendőink miatt nem szánunk elég időt arra, hogy találkozásunk legyen azzal a Jézus Krisztussal, akihez senki nem fogható, aki senki mással nem helyettesíthető, mert Megváltónk, Mesterünk, Királyok Királya – aki kész Isten gondolatait feltárni számunkra, és aki előtt mi is feltárhatjuk szívünk titkait?

(A hegedűművész aluljáróban történt előadásáról készült videófelvétel itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=hnOPu0_YWhw)

Lelkem a porhoz tapad, eleveníts meg beszéded szerint!

Útjaimat elbeszéltem neked, és meghallgattál engem. Taníts meg rendelkezéseidre!

Értesd meg velem határozataid útját, hogy gondolkodhassam csodálatos dolgaidról! Zsolt. 119, 25-27

Korunk embere nem érti, miért állítják a keresztyének, hogy minden ember bűnös, hiszen annyi jó ember van, akik csupa jókat cselekszenek még embertársaikkal is. Nincsenek köztörvényes, börtönt érdemlő vétkeik. Az átlagember nem lop, talán még a közösség javaiból sem tulajdonít el magának, nem öl, tiszteli és betartja a törvényeket, nem rágalmazza embertársait, hazudni is csak ritkán hazudik… Azt pedig vég­képp nem érti, miért is ne lenne ártatlan egy ma született csecsemő? Pedig a Biblia mindezt világosan elmondja nekünk.
A bűn, ős-szüleink engedetlensége, az eredendő bűn lényege az, hogy az ember nem akarta – és nem akarja ma sem – magát alárendelni Istennek. Nem érdekelte és nem törődött azzal, hogy Isten a maga céljaira teremtette, a maga tulajdonául, hogy a vele való életközösségben találja meg a boldogságát. Hogy viszontszeresse Urát és „magasztalja dicsőséges kegyelmét” (Ef 1,6).
Az ember autonóm lénynek képzeli magát, aki a maga feje után akar boldogulni, és Istenre, csak mint mindig kéz-nél lévő varázstündérre tekint, akinek az a dolga – ha egyáltalán létezik –, hogy el­egyengesse boldogulása útját. Vagyis az ember már a teremtés hajnalától lázadt Isten ellen, és el is szakadt tőle. Ádám óta minden ember ebbe az Istennek hátat fordított világba születik, „Isten haragja” (Jn 3,36) alá. Ha valaki az Egyesült Államokban születik, akkor ame­rikai állampolgár lesz. Hasonlóképpen, ha valaki az Istennek hátat fordított világba, a bűn koncentrációs táborába születik, akkor annak lesz az állampolgára. Ezért bűnös eleve a ma született gyermek is, bár még semmi vétket nem követett el. A bűn, a nagybetűs BŰN miatt Isten az egész teremtett világot a „múlandóság”, a „rothadandóság rabságába” (Rm 8,21) vetette.
Ha a mai, 21. századi embernek ezt elmondjuk, nagy, kerek szemekkel csodálkozik ránk, nem érzékeli, hogy ő lá­zadna Isten ellen. És valóban, a mai ember nem lázadozik, nem rúgkapál folyamatosan Isten ellen, egyszerűen csak közömbös iránta. Nem érdekli, hogy létezik-e egyáltalán, van-e bármi célja, vagy elképzelése vele. Esze ágában sincs az Istent keresni, legalábbis Istenért, önmagáért biztosan nem. Többnyire akkor jut az eszébe, ha valami baj, betegség éri, vagy valami, amit fontosnak lát, nem sikerül neki. Ilyenkor azonnal eszébe jut, és nagy bölcsen felteszi a kérdést: Miért engedi ezt Isten? Miért nem teszi oda a kezét a fejem és a fal közé, amikor éppen fejjel megyek a falnak?
Ám Isten továbbra is szereti az embert, a lázadása, kö­zömbössége, bűne ellenére is, és nem adta fel eredeti tervét, amiért az embert megteremtette. Ezért eltervezte és elvégezte az ember megváltását és helyreállítását. Szentsége és igazságossága megkívánta a bűn megbüntetését, ám szent Fiában, Jézus Krisztusban, ő maga vette magára az embernek járó jogos büntetést. Jézus Krisztus helyettes áldozatáért meg­engesztelődött, és a maga részéről kész megbékülni a bűnös emberrel, sőt kérlel minket, hogy béküljünk meg vele (2Kor 5,18-20).

„Krisztusért járva tehát követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel.” (2Kor 5,20)

Úgy tudom, hogy a bibliai görög nyelv két szót is használ az új megjelölésére. Lehet valami úgy új (neosz), hogy sok hasonló volt már, de az, amit újként jellemzünk, még nem régen keletkezett. Sok esetben a fiatal férfit vagy nőt – az ifjakat – is ez a szó jelöli. Meg kell ettől különböztetni az olyan újat (kainosz), ami még nem létezett korábban.
Ez jutott eszembe, amint boldog új esztendőt kezdtem kívánni ismerőseimnek. Az foglalkoztatott, hogy mitől, vagy mennyiben új az új év? Csak a naptártól? A kézbe vehető naptár ugyanis olyan új, amilyen még nem volt. Újat nyomnak, új évszámmal, a falinaptáron új képekkel, ezért a naptárunk kainosz, mint amilyen kainosz az új tömlő, amibe az újbort töltik. De a beletöltött bor csak annyiban új, hogy idén szüretelték, s éppen csak forrt egyet. Ugyanerről a szőlőtőről már a korábbi években is készítettek bort, ami a következő évre (ha maradt belőle) óbor lett. Ezért a bor neosz-bor – Jézus példázatában (Mt 9,17; Mk 2,22). De vajon, amikor újév napján felébredünk, ez csak egy „éppen egyet forrt” új nap, vagy minőségileg új, amilyen még nem volt?
Tovább gondolva: életünkben a minőségileg új nem függhet a naptártól, hiszen nem a Nap járásától, vagy a Föld tengelyének dőlésszögétől függ! Sorsunkat nem a csillagokban írták meg. Az évkezdet amúgy is csak megegyezés kérdése. A Római birodalomban március 15-tel kezdődött az év, a Frank birodalomban március 1-én, de hazánkban – mint sok más európai országban a XVI. századig – december 25-én. A zsidó évkezdet pedig az őszi napéjegyenlőséghez legközelebbi újholdhoz igazodik.
A megoldást máshol kell keresnünk! Amikor Jézus az utolsó vacsorán – a pászka-vacsora szokásrendjét követve – felvette és körbe kínálta a „Hallél-poharat” (a zsidók hagyományos széder esti vacsoráján négy pohár bort kell elfogyasztani, majd a Halleluja kezdetű – Hallél – zsoltárokból énekelni – a szerk.), benne a borral, ezt mondta: „Ez a pohár az új (kainosz) szövetség az én véremben, amely tiérettetek kiontatik.” (Lk 22,20). Új életminőséget az ad, ha ennek az új szövetségnek részese leszel!
Pál apostol megfogalmazta szavak szerinti új évet kívánok minden kedves olvasónak!

„Azért ha valaki Krisztusban van, új (kainosz) teremtés az; a régiek elmúltak, íme, újjá (kainosz) lett minden.” (2Kor 5,17)

Az elmúlt napokban többször hallhattam a Szép kelet, szép nap kezdetű – az Újévtől vízkeresztig énekelt – egyházi népének feldolgozását. A refrén komoly programot is ad az új évre:

„Szép kelet, szép nap! nincs benned homály,
Mert az örök nap benned a király.
Új esztendőben új szívekkel,
Dicsérünk Jézus énekekkel.”

Ezen a héten fordulunk át az ó esztendőből az új esztendőbe. Az elmúlt héten emlékeztünk a karácsony csodájára, Isten irántunk kifejezett nagy szeretetének a megnyilvánulására, Jézus Krisztus testtélételére. Erre gondolva, és mindenért hálát adva legyen a fő tevékenységünk a 2020. év minden napján: új esztendőben új szívekkel dicsérjük Jézust: énekkel!

„Adjatok hálát az Úrnak, hívjátok segítségül nevét, hirdessétek tetteit a népek közt! Énekeljetek, zengjetek zsoltárt neki, emlegessétek minden csodáját! Dicsőítsétek szent nevét, szívből örüljenek, akik keresik az Urat!” (Zsolt 105,1-3)